Egy nap egy bunniah, [1] vagy bankár, egy országúton sétált, amikor utolért egy vele azonos irányba tartó gazdát. A bunniah nagyon mohó volt, mint osztályának legtöbb tagja, és azon kesergett, hogy aznap semmi esélye sem volt pénzt keresni; de az előtte haladó férfi láttán csodálatosan felderült.

„Ez aztán a szerencse” – mondta magában. „Hadd lássam, jó-e ez a gazda valamire.” És meggyorsította lépteit.

Miután nagyon udvariasan jó napot kívántak egymásnak, a nyuszi így szólt a gazdához:

„Épp azon gondolkodtam, milyen unalmasnak éreztem magam, amikor megláttalak, de mivel ugyanabba az irányba megyünk, ilyen kellemes társaságban rövidnek fogom találni az utat.”

– Teljes szívemből – felelte a gazda –, de miről beszéljünk? Egy városi ember, mint te, nem fog tudni szarvasmarhákról és termésről hallani.

– Ó – mondta a nyuszi –, megmondom, mit fogunk csinálni. Mindketten a legvadabb mesét fogjuk elmesélni a másiknak, amit csak el tudunk képzelni, és aki először kétségbe vonja a másik történetét, az száz rúpiát fizet neki.

A gazda beleegyezett, és megkérte a nyuszit, hogy kezdje, mivel ő volt a nagyobbik ember a kettő közül; és magában elhatározta, hogy bármennyire valószínűtlen is, semmi sem szabad arra késztetnie, hogy célozgasson arra, hogy nem hisz a nyuszit meséjében. Így udvariasan faggatva a nagy ember megszólalt:

„Egy nap ezen az úton haladtam, amikor találkoztam egy kereskedővel, aki egy nagy, áruval megrakott tevehaddal utazott…”

– Nagyon valószínű – mormolta a gazda –, én magam is láttam már ilyesmit.

– Nem kevesebb, mint százegy teve – folytatta a nyuszika –, mind az orrkötélüknél fogva összekötözve – orruk a farkukhoz –, és majdnem fél mérföldön át nyúlnak az úton…

– Nos? – kérdezte a gazda.

„Nos, egy papírsárkány csapott le az első tevére, és a levegőbe repítette, miközben küzdött, és mivel mindannyian össze voltak kötözve, a másik száz tevének követnie kellett…”

– Elképesztő, milyen erős ez a sárkány! – mondta a gazda. – De… nos… igen, kétségtelenül, igen… nos… százegy tevét… és mit csinált velük?

– Kételkedsz benne? – kérdezte a nyuszi.

– Egy cseppet sem! – mondta a gazda lelkesen.

– Nos – folytatta a bunnia –, történt, hogy egy szomszédos királyság hercegnője a saját kertjében ült, és a szobalánya fésülködött, hátravetett fejjel felfelé nézett, miközben a szobalány a fésűt rángatta, amikor az a nyomorult sárkány a zsákmányával a fejük fölé emelkedett; és ahogy a szerencse úgy hozta, a tevék éppen akkor rúgtak egyet, a sárkány elvesztette a tartását, és mind a százegy teve egyenesen a hercegnő bal szemébe zuhant!

– Szegény jószág! – mondta a gazda. – Olyan fáj, ha valami a szemébe kerül.

– Nos – mondta a nyuszi, aki most már kezdett belemelegedni a feladatába –, a hercegnő megrázta a fejét, felugrott, és a szemére csapott. – Jaj, istenem! – kiáltotta. – Valami bement a szemembe, és hogy csíp!

– Mindig így van – jegyezte meg a gazda –, tökéletesen igaz. Nos, mit tett a szegény jószág?

„Kiáltásaira a szobalány a segítségére sietett. – Hadd nézzem – mondta; és ezzel megrándította a hercegnő szemhéját, mire egy teve bukkant elő, amit a szobalány zsebre tett – (– Á! – morgott a gazda) –, aztán felcsavarta a fejkendője sarkát, és kihalászott még száz teveszemet a hercegnő szeméből, majd a másikkal együtt mindet a zsebébe dugta.”

A nyuszi ekkor úgy zihált, mintha kifulladt volna, de a gazda lassan ránézett. – Nos? – kérdezte.

– Most nem jut eszembe semmi több – felelte a nyuszi. – Különben is, ez a vége; mit szólsz hozzá?

– Csodálatos – felelte a gazda –, és kétségtelenül tökéletesen igaz!

– Nos, most te jössz – mondta a nyuszi. – Nagyon várom, hogy hallhassam a történetedet. Biztos vagyok benne, hogy nagyon érdekes lesz.

– Igen, azt hiszem, így lesz – felelte a gazda, és elkezdte:

„Apám nagyon tehetős ember volt. Öt tehene volt, három iga ökre, fél tucat bivaly és rengeteg kecskéje; de ​​minden vagyona közül a legjobban egy kancát szeretett. Jól nevelt kanca volt – ó, egy nagyon szép kanca!”

– Igen, igen – vágott közbe a nyuszi –, gyerünk!

– Haladok – mondta a gazda –, ne sürgess! Nos, egy napon, ahogy a balszerencse úgy hozta, elvitte azt a kancát a piacra egy szakadt nyereggel, ami annyira felizgatta a kancát, hogy mire hazaértek, akkora seb lett a hátán, mint az ember tenyere.

– Igen – mondta a nyuszi türelmetlenül –, mi lesz a következő?

– Június volt – mondta a gazda –, és tudod, hogy júniusban hogy van tele a levegő porviharokkal, néha esővel? Nos, a szegény jószág poros lett abban a sebbe, sőt, a porral együtt néhány búzaszem is, és a por, a hőség és a nedvesség miatt a búza kikelt és növekedni kezdett!

– A búza akkor terem, ha kap rá esélyt – mondta a nyuszi.

„Igen; és a következő dolog, amire észbe kaptunk, az volt, hogy azon a ló hátán akkora búza termett, amilyet még soha nem láttál egy száz holdas mezőn, és húsz embert kellett felbérelnünk, hogy segítsenek learatni!”

– Aratáshoz általában plusz munkásokat kell felbérelni – mondta a nyuszi.

– És négyszáz csomó búzát szedtünk arról a kanca hátáról! – folytatta a gazda.

– Jó termés! – mormolta a nyuszi.

– És az apád – mondta a gazda –, egy szegény nyomorult, akinek alig volt annyi pénze, hogy testét és lelkét egyben tartsa – (a nyuszika felhorkant, de hallgatott) – eljött apámhoz, és ő, a tőle telhető legszerényebben összekulcsolva a kezét, azt mondta –

A nyuszi dühös pillantást vetett társára, de összeharapta az ajkát, és csendben maradt.

„Egy hete nem ettem ételt. Ó, nagy úr, adjon kölcsön tizenhat gömb búzát a tárházából, és én visszafizetem.”

– Természetesen, szomszéd – felelte apám –, vedd el, amire szükséged van, és fizesd meg, ahogy tudod.

– Nos? – kérdezte a nyuszi dühösen a szemében.

– Nos, elvitte magával a búzát – felelte a gazda –, de soha nem fizette vissza, és ez a mai napig adósság. Néha azon tűnődöm, hogy vajon nem kellene-e pert indítanom az ügyben.

Aztán a nyuszi gyorsan fel-le kezdte húzogatni a hüvelykujját a jobb keze ujjain, ajkai pedig gyors számításra késztettek.

– Mi a baj? – kérdezte a gazda.

– A búza az olcsóbb; megfizetem a búzát – mondta a bunnia a kétségbeesés nyugalmával, miközben eszébe jutott, hogy saját megállapodása szerint köteles volt száz rúpiát adni a gazdának.

És mind a mai napig azt mondják azokon a vidékeken, ha valaki adósságot halmoz fel: „Adjátok ide a pénzt; vagy ha azt nem, legalább a búzát adjátok ide.”