Hol volt, hol nem volt, Keema, a majom, és Papa, a cápa, jó barátok lettek.

A majom egy hatalmas mkoojó fában élt, amely a tenger partján nőtt – ágainak fele a víz, a másik fele pedig a szárazföld fölé nézett.

Minden reggel, amikor a majom a dióféléket reggelizte, a cápa megjelent a fa alatt, és felkiáltott: „Dobj nekem egy kis ennivalót, barátom!”, amely kérésnek a majom a legszívesebben eleget tett.

Ez hónapokig tartott, mígnem egy napon Papa így szólt: „Kima, sok szívességet tettél nekem: szeretném, ha velem jönnél az otthonomba, hogy viszonozhassam.”

– Hogyan mehetek? – kérdezte a majom. – Mi, szárazföldi állatok nem tudnak a vízben mozogni.

– Ne törődj ezzel – felelte a cápa –, majd én viszlek. Egy csepp víz sem érhet hozzád.

– Ó, rendben van akkor – mondta Mr. Keema –, menjünk.

Amikor körülbelül félúton jártak, a cápa megállt, és így szólt: „A barátom vagy. Elmondom neked az igazat.”

„Hát, mit is lehetne mesélni?” – kérdezte a majom meglepetten.

„Nos, látja, a helyzet az, hogy a szultánunk nagyon beteg, és azt mondták nekünk, hogy az egyetlen orvosság, ami segíthet rajta, egy majomszív.”

– Nos – kiáltott fel Keema –, milyen ostoba voltál, hogy ezt nem mondtad el nekem, mielőtt elindultunk!

- Hogyhogy? - kérdezte Papa.

De a majom azon volt, hogy valami módot találjon a megmentésére, és nem válaszolt.

– Nos? – kérdezte a cápa aggódva. – Miért nem szólalsz meg?

„Ó, most nincs mit mondanom. Túl késő. De ha ezt elmondtad volna, mielőtt elindultunk, talán magammal hoztam volna a szívemet.”

„Micsoda? Nincs itt a szíved?”

– Hű! – kiáltotta Keema. – Nem tudsz rólunk? Amikor kimegyünk, a szívünket a fák között hagyjuk, és csak a testünkkel járkálunk. De látom, hogy nem hiszel nekem. Azt hiszed, félek. Gyerünk, menjünk haza, ahol megölhetsz, és hiába keresed a szívemet.

A cápa azonban hitt neki, és felkiáltott: „Ó, ne; menjünk vissza, és szerezzük meg a szívedet!”

– Valóban nem – tiltakozott Keema –, menjünk tovább az otthonodba.

De a cápa ragaszkodott hozzá, hogy menjenek vissza, szerezzék meg a szívet, és kezdjék újra.

Végül, látszólag nagy vonakodással, a majom beleegyezett, duzzogva morgolódva a felesleges fáradság miatt, aminek kitették.

Amikor visszaértek a fához, nagy sietve felmászott rá, és így kiáltott: „Várj itt, Papa barátom, amíg megkapom a szívemet, és legközelebb rendesen elindulunk.”

Amikor már jól felért az ágak közé, leült és mozdulatlanul maradt.

Miután várt egy ideig, amit ésszerűnek tartott, a cápa felkiáltott: „Gyere, Keema!” De Keema mozdulatlanul állt, és nem szólt semmit.

Kis idő múlva újra szólt: „Ó, Keema! induljunk!”

Erre a majom kidugta a fejét a felső ágak közül, és nagy meglepetéssel megkérdezte: „Mennek? Hová?”

„Természetesen az otthonomba.”

– Megőrültél? – kérdezte Keema.

„Megőrült? Hát ezt hogy érted?” – kiáltotta Papa.

– Mi bajod? – kérdezte a majom. – Mosónő szamarának nézel?

„Mi különös dolog van egy mosó szamarában?”

„Ez egy olyan teremtmény, amelynek se szíve, se füle nincs.”

A cápa, kíváncsisága legyőzve sietségét, könyörgött, hogy meséljék el neki a mosó szamarának történetét, amit a majom a következőképpen mesélt el:

„Egy mosónak volt egy szamara, akit nagyon szeretett. Egy nap azonban a szamár elszökött, és az erdőben telepedett le, ahol lustán élt, és ennek következtében nagyon meghízott.”

„Végül Soongoo′ra, a nyúl, véletlenül arra haladt, és meglátta Poon′dát, a szamarat.”

„Nos, a mezei nyúl a legravaszabb minden állat közül – ha megnézed a száját, láthatod, hogy mindig mindenről magában beszél.

„Amikor Soongoora meglátta Poondát, azt mondta magában: »Hű, de kövér ez a szamár!« Aztán odament, és elmondta Simbának, az oroszlánnak.

„Mivel Simba éppen egy súlyos betegségből lábadozott, még mindig annyira gyenge volt, hogy nem tudott vadászni. Következésképpen nagyon éhes volt.”

„Mr. Soongoora azt mondta: »Holnap hozok elég húst, hogy mindkettőnknek nagyszerű lakomája legyen, de a levágást neked kell elvégezned.«”

„Rendben van, jó barátom!” – kiáltotta Simba örömmel. „Nagyon kedves vagy.”

„Így a nyúl elszaladt az erdőbe, megtalálta a szamarat, és a legudvariasabb modorában így szólt hozzá: »Miss Poonda, azért küldtek, hogy megkérjem a kezét.«”

– „Ki által?” – vigyorgott a szamár.

„Simba, az oroszlán nevében.”

„A szamár nagyon örült ennek, és felkiáltott: »Menjünk azonnal! Ez egy első osztályú ajánlat!«”

„Hamarosan megérkeztek az oroszlán otthonába, ahol szívélyesen behívták őket, és leültek. Soongoora a szemöldökével intett Simbának, jelezve, hogy ez a megígért lakoma, és hogy ő kint fog várni. Aztán így szólt Poondához: »Egy időre magadra kell hagynom, hogy elintézzek néhány magánügyet. Te maradj itt, és beszélgess a leendő férjeddel.«”

„Amint Soongoora kiért, az oroszlán Poondára vetette magát, és nagyot dacoltak. Simbát erősen megrúgták, és a karmaival ütötte, amennyire gyenge egészsége engedte. Végül a szamár ledobta az oroszlánt, és elszaladt otthonába az erdőben.

„Röviddel ezután a nyúl visszajött, és felkiáltott: »Haya! Simba! Megvan?«”

– Nincs nálam – morgott az oroszlán. – Belém rúgott és elfutott; de kezeskedhetsz, hogy elég fájdalmat okoztam neki, pedig nem vagyok erős.

– »Ó, hát ne is foglalkozz vele« – jegyezte meg Soongoora.

„Akkor Soongoora sok napig várt, amíg az oroszlán és a szamár is megerősödött, amikor azt mondta: »Mit gondolsz most, Simba? Elhozzam neked a húsodat?«”

– »Igen!« – mordult fel dühösen az oroszlán. »Hozd ide! Ketté tépem!«

„Így a nyúl elment az erdőbe, ahol a szamár üdvözölte és érdeklődött a hírek felől.

– „Meghívjuk, látogasson el újra, és találkozzon a szeretőjével” – mondta Soongoora.

– „Jaj, istenem!” – kiáltotta Poonda. – „Azon a napon, amikor elvittél hozzá, szörnyen megkarmolt. Most már félek a közelébe menni.”

– »Ah, pss!« – mondta Soongoora –, »ez semmi. Ez csak Simba simogatási módja.«

„’Ó, hát’ mondta a szamár, ’menjünk!’

„Így hát újra elindultak; de amint az oroszlán meglátta Poondát, ráugrott és kettészakította.

„Amikor a nyúl feljött, Simba így szólt hozzá: »Fogd ezt a húst, és süsd meg! Ami engem illet, nekem csak a szívére és a füleire van szükségem.«”

– Köszönöm – mondta Soongoora. Aztán elment, és megsütötte a húst egy olyan helyen, ahol az oroszlán nem láthatta, a szívet és a füleket pedig elrejtette. Aztán megette az összes húst, amire szüksége volt, a többit pedig eltette.

„Kisvártatva odament hozzá az oroszlán, és azt mondta: »Hozd ide a szívét és a füleit!«”

„Hol vannak?” – kérdezte a nyúl.

– „Mit jelent ez?” – morogta Simba.

„Miért, nem tudtad, hogy ez egy mosó szamara?”

„Nos, mi köze ennek ahhoz, hogy nincs szív vagy fül?”

„Az isten szerelmére, Simba, nem vagy te elég idős ahhoz, hogy tudd, ha ennek a bestiának lett volna szíve és füle, akkor nem tért volna vissza másodszor?”

„Természetesen az oroszlánnak el kellett ismernie, hogy igazat mondott Soongoora, a nyúl.

– És most – mondta Keema a cápának –, mosószamarat akarsz csinálni belőlem. Takarodj onnan, és menj haza egyedül. Nem fogsz többé elkapni, és a barátságunknak vége. Viszlát, Papa!