Uma Russem és a három barátságos tünde

Egy mese Cice Riverától
Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy bátor lány, akit Uma Russemnek hívtak. Éppen úton volt barátnőjéhez, Sophia Butterswirphez, amikor úgy döntött, hogy egy rövidebb utat választ a Landwood erdőn keresztül.
Uma nem sokkal később eltévedt. Körülnézett, de csak fákat látott. Idegesen kotorászott a táskájában kedvenc játéka, Daisy után, de Daisy sehol sem volt! Uma pánikba esett. Biztos volt benne, hogy becsomagolta Daisyt. Ráadásul, ami még rosszabbá tette a helyzetet, kezdett éhes lenni.
Váratlanul meglátott egy barátságos, kék varázscipőbe öltözött tündét, amint eltűnt a fák között.
„Milyen furcsa!” – gondolta Uma.
Jobb híján úgy döntött, követi a különös öltözékű tündét. Talán az megmutathatja neki az erdőből kivezető utat.
Végül Uma egy tisztásra ért. Különböző ételekből készült házak vették körül. Volt egy brokkolirózsákból, egy csokoládéból, egy muffinokból és egy édességekből készült ház.
Uma érezte, hogy korog a gyomra. A házak látványa sem enyhítette az éhségét.
– Halló! – kiáltotta. – Van ott valaki?
Senki sem válaszolt.
Uma a legközelebbi ház tetejére nézett, és azon tűnődött, vajon udvariatlanság lenne-e megenni valaki más kéményét. Nyilván udvariatlan lenne egy egész házat megenni, de talán elfogadhatónak tartanák, ha szükség idején megrágcsálnának egy-egy szerelvényt vagy megnyalnának egy-egy szerelvényt.
Kacagás hasított belé a levegőbe, ami megijesztette Umát. Egy boszorkány ugrott a házak előtti térre. Egy kalitkát cipelt. Abban a kalitkában Daisy volt!
– Daisy! – kiáltotta Uma. A boszorkányhoz fordult. – Az az én játékszerem!
A boszorkány csak megvonta a vállát.
„Add vissza Daisyt!” – kiáltotta Uma.
– Ne a nellyedre! – mondta a boszorkány.
„Legalább engedd ki Daisyt abból a ketrecből!”
Mielőtt válaszolhatott volna, három barátságos tünde rohant be a tisztás túloldalán lévő ösvényről. Uma felismerte a kék varázscipős tündet, akit korábban látott. A boszorkány is felismerte őt.
– Szia Nagy Tünde! – mondta a boszorkány.
– Jó reggelt! – A manó észrevette Daisyt. – Ki ez?
– Ő Daisy – magyarázta a boszorkány.
„Óh! Daisy gyönyörű lenne a házamban. Add ide nekem!” – követelte a manó.
A boszorkány megrázta a fejét. – Daisy nálam alszik.
– Öm… Elnézést… – vágott közbe Uma. – Daisy velem lakik! És nem ketrecben!
Nagy Tünde nem törődött vele. „Nincs semmi, amit elcserélnél?” – kérdezte a boszorkányt.
A boszorkány egy pillanatig gondolkodott, majd azt mondta: „Szeretek szórakozni. Bárkinek szabadon engedem, aki megeszik egy egész bejárati ajtót.”
Nagy Manó ránézett az édességekből készült házra, és azt mondta: „Semmi gond, megennék egy egész édességekből készült házat, ha akarnék.”
– Ez semmi – mondta a következő tünde. – Két házat is megennék.
– Nem kell hencegni – mondta a boszorkány. – Csak egy bejárati ajtót egyél meg, és odaadom neked Daisyt.
Uma aggódva figyelte őket. Nem akarta, hogy a boszorkány odaadja Daisyt a Nagy Manónak. Nem gondolta, hogy Daisy szívesen élne egy barátságos manóval, távol a házától és a többi játékától.
A másik két tünde figyelte, ahogy Nagy Tünde felveszi a melltartóját, és előhúz egy kést és villát a zsebéből.
– Megeszem az egész házat! – mondta Nagy Manó. – Csak figyelj!
Nagy Manó letépte a ház bejárati ajtajának csokoládéból készült sarkát. Mosolyogva lenyelte, majd visszament mégért.
   És így tovább.
      És így tovább.
Végül Nagy Manó nagyobb lett – először csak egy kicsit. De miután elfogyasztott még néhány villa csokoládét, akkora lett, mint egy nagy hógolyó – és ugyanolyan kerek lett, mint régen.
– Ööö… nem érzem magam túl jól – mondta Nagy Manó.
Hirtelen gurulni kezdett. Annyira meggömbölyödött, hogy már nem tudott egyensúlyozni!
„Segítség!” – kiáltotta, miközben legurult egy lejtőn az erdőbe.
Nagy Manó sosem fejezte be a csokoládéból készült bejárati ajtó megevését, és Daisy csapdába esett a boszorkányketrecben.
Átlagmanó odalépett, és elindult a muffinokból készült ház felé.

– Megeszem az egész házat! – mondta Átlagtündér. – Csak figyelj!
Átlagmanó letépett egy muffinokból készült sarokdarabot a ház bejárati ajtajáról. Mosolyogva lenyelte, majd visszament mégért.
   És így tovább.
      És így tovább.
Egy idő után Átlagtündér kissé rosszul érezte magát. Egyre zöldebb lett…
   ...és zöldebb.
Egy favágó lépett ki a tisztásra. „Mit keres itt ez a bokor?” – kérdezte.
„Nem vagyok bokor, hanem tünde!” – mondta Átlagtündér.
– Beszél! – kiáltotta a favágó. – Ezek a beszélő bokrok a legrosszabbak. Jobb lesz, ha eltávolítom, mielőtt valaki megsérül.
„Nem! Várjunk csak!” – kiáltotta Átlagtündér, miközben a favágó felkapta. De a favágó nem törődött a kiáltásaival, és a karja alatt vitte el a tündét.
Egy átlagos tünde sosem fejezte be a muffinokból készült bejárati ajtó megevését, és Daisy csapdába esett a boszorkányketrecben.
Kis Manó fellépett, és elindult az édességekből készült ház felé.

– Megeszem az egész házat! – mondta a kis manó. – Csak figyelj!
Kis Manó letépte a ház bejárati ajtajának egy cukorkákból készült sarkát. Mosolyogva lenyelte, majd visszament még egyért.
   És így tovább.
      És így tovább.
Öt-hat tányér után Kis Manó kényelmetlenül mocorogni kezdett egy helyben.
Egy pillanatra abbahagyta az édességek evését, majd villával megint felkapott.
De mielőtt megenhette volna, egy hatalmas üvöltés hallatszott. Egy rakéta felszállásánál hangosabb fenékböfögés repítette a Kis Manót az égbe.
– Ááááá! – kiáltotta a kis manó. – Félek a magasságtól…
A kis tündért soha többé nem látták.

A kis manó sosem ette meg az édességekből készült bejárati ajtót, és Daisy csapdába esett a boszorkányketrecben.
– Ennyi – mondta a boszorkány. – Én nyertem. Megtarthatom Daisyt.
– Ne olyan gyorsan – mondta Uma. – Még egy bejárati ajtó van hátra. A ház bejárati ajtaja brokkolirózsákból készült. És én még nem kerültem sorra.
– Nem kell, hogy szót váltsak! – nevetett a boszorkány. – Az én játékom. Az én szabályaim.
A favágó hangja áthallatszott az erdőn. „Szerintem adnod kellene neki egy esélyt. Ez így igazságos.”
– Rendben – mondta a boszorkány. – De láttad, mi történt a tündékkel. Nem fog sokáig kitartani.
– Mindjárt visszajövök – mondta Uma.
– Micsoda? – kérdezte a boszorkány. – Honnan jött ez a türelmetlenség? Azt hittem, vissza akarod kapni Daisyt.
Uma nem törődött a boszorkánnyal, és egy jókora halom gallyat gyűjtött össze. Visszament a tisztásra, és egy kis tábortüzet rakott. Óvatosan letört a ház ajtajából egy brokkolirózsákból készült darabot, és megpirította a tűzön. Miután megfőtt és kicsit kihűlt, beleharapott. Gyorsan felfalta az egészet.
Uma leült egy közeli rönkre.
– Kudarcot vallottál! – kuncogott a boszorkány. – Meg kellett volna enned az egész ajtót.
– Még nem fejeztem be – magyarázta Uma. – Csak arra várok, hogy lemenjen az ételem.
Miután Uma megemésztette az ételt, letört egy újabb darabot az ajtóból, ami brokkolirózsákból készült. Még egyszer megpirította az ételt a tűzön, és megvárta, míg kicsit kihűl. Lassan megette, majd megvárta, míg megemészti.
Végül, néhány ülés után Uma már csak az ajtó utolsó darabját készítette el, ami brokkolirózsákból készült. Óvatosan megpirította, majd hagyta kicsit hűlni. Befejezte az utolsó fogást. Uma megette a ház teljes brokkolirózsákból készült bejárati ajtaját.
A boszorkány dühösen toppantott a lábával. „Biztosan átvertél!” – mondta. „Én nem jutalmazom a csalást!”
– Nem hiszem! – mondta egy hang. A favágó volt az. Visszasétált a tisztásra, kezében a fejszével. – Ez a kislány tisztán és őszintén győzött. Most add át Daisyt, különben kettévágom a seprűnyeledet.
A boszorkány rémülten nézett rá. Felkapta a seprűnyelét, és maga mögé tette. Aztán lihegve kinyitotta a ketrec ajtaját.
Uma odasietett, elkapta Daisyt, és ellenőrizte, hogy a kedvenc játéka rendben van-e. Szerencsére Daisynek nem esett baja.
Uma megköszönte a favágónak, gyorsan vett egy emléktárgyat, és sietve elindult Sophia elé. Kezdett sötétedni.
Amikor Uma Sophia házához ért, a barátnője átölelte.
– Úgy aggódtam! – kiáltotta Sophia. – Nagyon elkéstél.
Miközben Uma leírta a napját, érezte, hogy Sophia nem hisz neki. Ezért elővett egy szalvétát a zsebéből.
- Mi ez? - kérdezte Zsófia.
Uma kibontott egy csokoládéból készült kilincset. „Puding!” – mondta.
Zsófi majdnem leesett a székről.

The End